Hiába mondja az összes barátnőm, hogy normális pasi nem létezik, mert mindegyik egyforma, és mindegyikkel van valami gáz, én igenis tudom, hogy vannak normálisak is.
Én találkoztam már egy ilyennel, persze lehet, hogy a kivétel erősíti a szabályt.
Hogy milyen is Ő? Azt hiszem minden nő ilyen pasiról álmodik. Mert okos, igen, nagyon is. Egyszerűen nincs olyan téma, amiről ne lehetne vele beszélgetni. És szellemes, olyan, aki mellett képtelenség szomorúnak lenni, mert mindig képes megnevettetni az embert. Jóképű is, nagyon vonzó. Nem az a tipikus modellpasi, de rendkívül megnyerő. Főleg a mosolya. Na, annak aztán képtelenség ellenállni. Sportos is és tud táncolni. Nem is rosszul. Nem szenved semmiféle mentális, pszichés zavartól (mert sok olyannal találkoztam, aki valamilyen szinten és valamilyen értelemben bolond volt). Nincsenek káros szenvedélyei. Gyengéd és türelmes. A szex is nagyon jó vele. És még őszinte is. Ez manapság ritkaság, mert mindenki hazudik mindenkinek. Mindenki hűtlen, mindenki megbántja azt, akit állítólag szeret. De ő nem ilyen.
Kell még ennél több? Lehet nála jobbat találni?
Na ugye, hogy nem. Meg is találták...én meg csak szívom a fogam, hogy az ilyen pasik, akik annyira ritkák, miért nem engem találnak meg soha? Talán, mert én egyáltalán nem számítok ritkaságnak...?

Minden ember, minden nap rengeteg kérdést tesz fel. Egy részét magának, egy részét másoknak. Vannak, amikre választ kap, vannak, amikre saját maga találja meg a választ és vannak olyanok is, amik megválaszolatlanok maradnak.

Ezek a legrosszabbak, mert az agy automatikusan válaszokat generál a talán soha ki nem mondott kérdésekre. Van, amire mi magunk nem tudunk felelni, csak egy külső személy. Mert ő érintett a témában. De nem merjük megkérdezni, mert félünk a választól. De mégis miért? Hiszen a bennünk születő válaszok sokszor a legnegatívabbak, és bármit is mond a másik, csak jobb lehet, vagy rossz esetben ugyanolyan.

És a kérdés kínoz. A szívemben élő válasz megfojt. Az ő válasza pedig...nem tudom. Talán megölné a reményt bennem, és mint tudjuk, remény nélkül semminek nincs értelme.

"Milyen messze vagy tőlem!"-sóhajtotta a lány. "Vajon sejted-e, hogy mennyit gondolok rád...? Érzed sóhajaim rezdülését, amik téged hívnak vissza...?Hallod a szívem fájó dobbanását, amikor te jutsz eszembe...? Fáj-e neked is a szíved esténként, amikor a sötét éjszaka magánya ölel át...? Keresel-e néha álomból riadva magad mellett az ágyban...? És te is könnyezel, amikor nem találsz ott...? Mondd, te is fázol akkor...? Végigfut rajtad az a hideg bizsergés, ami az egész testedet elzsibbasztja, míg végül már mozdulni sem tudsz...? Vágysz-e olyankor arra, hogy átöleljelek...? Akarod akkor, hogy vigasztalva boruljak mellkasodra...?  Szeretnéd, hogy újra egymás karjában aludjunk el...? Gondolsz rá te is...? Vágysz-e a csókomra...? Hiányzik-e az az érzés, amikor forró ajkam egybeforrt a tiéddel, és csókoltunk, mintha soha többé nem csókolhatnánk egymást...? Eszedbe jut, hogy milyen sokat nevettünk...? Emlékszel arra a napra, amikor először mondtad, hogy szeretsz...? Gondolsz néha arra, hogy visszagyere hozzám? Ugye gondolsz...? Mondd, hogy igen! Gyere vissza! Kérlek..."

De a lány kérlelő hangja beleveszett a széltől hangos végtelenbe. Nem hallotta senki szavait. Nem érezte senki szíve fájdalmát. Nem gondolt rá senki. Csak magányosan állt. Nem, nem volt ő magányos. Nem is lehetett. Két társa volt vele minden pillanatban. Az egyik az emlékezés gyönyörűsége. A másik pedig a fojtó fájdalom...

Fizikailag közeledni valakihez mindig könnyebb, mint távolodni tőle. Bármilyen sok is közeledéskor a gátlás, bármilyen sok is a kétség, a közeledés mindig jó. Az első lépéshez néha nagy bátorság kell, néha az ösztönök vezetnek. De egy dolog biztos:minden olyan lépés, amely közelebb visz minket valakihez, új és izgalmas.

Aztán, amikor már kialakultak az érzelmek, minden fizikai érintkezés nélkülözhetetlenné válik. Mert ég a bőröm, ha nem ér hozzám. És fulldoklok, ha nem érzem a csókját.

És most, amikor vele vagyok...Ó, igen. Csodás pillanatok. És mégis, én olyankor másra sem vágyom, csak hogy távolodhassak tőle.Eltávolodni annyira, hogy már ne hiányozzon a csókja, bőröm ne sóvárogjon bőre után.

Mellette ülök, és nézem Őt. Nézem a szemét, mely már nem leli örömét arcom látványában. Nézem a száját, ami többé már nem tapadhat ajkamra. Öszeszorul a gyomrom, valami mély üresség tátong bennem. Érezni akarom őt. Fejem a vállára hajtanám, de nem merem. Kezem a kezére tenném, de nem tudom, hogy szabad-e. Simogatnám a bőrét, de úgysem hagyná. Megcsókolnám, de azt már nem akarná.

Márquez mondta: "Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya, mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd." Mennyire igaz. Pár centi választott el tőle, de lélekben egy egész világ.

Elvesztettem. Nem, nem Őt, hiszen ő sosem volt az enyém. Fontosabbat veszítettem:a reményt. És nem csak a reményt, hanem azt a csodálatos jövőt, amit elképzeltem. Igen, vesztettem. Egy darabot magamból.

Egy kislány áll az út szélén. Valaki elvette a pöttyös labdáját. Már megint. És ő csak vár ott, mozdulatlanul, tehetetlenül, hiszékenyen. Naivan abban bízik, hogy visszaadják neki. Nem tanul a tapasztalatokból. Igazi gyermek, még hisz a jóban és a csodákban.

Csak vár, hiába. Mert mindig mások játszanak a labdáival. Mindig minden labdát elvesznek tőle.

És ha egy napon valaki egy új labdát dobna felé, már nem akarná elkapni. Már nem akarna játszani vele. Sok csalódás után megtanulta, hogy csak attól nem vesznek el semmit, akinek nincs semmije. És jobb, ha nincs semmije, mint ha akkor veszik el tőle, amikor már megszerette.

Számtalan társkereső oldalon vagyok regisztrálva, olyan céllal, hogy hátha nekem is lehet szerencsém, és talán én is megtalálhatom ott a nagy Őt. Nem nagyon ismerkedek máshol. Nem is tudom, hogy hol lehetne. Nem járok szórakozóhelyekre, és nem is feltétlenül vagyok biztos benne, hogy ott a pasik többsége nem csak egy dugás erejéig tart érdekesnek. A baráti köröm nem olyan, hogy ott lehetne ismerkedni pasikkal. Szóval marad az internet.

Azt hiszem a legfelkapottabb társkeresőkön megtalálható vagyok (freelove, love.hu, talalka...és sorolhatnám reggelig). Nem is beszélve a speciális társkeresőkről, mint a házastárskereső (na, nem akarok még férjhez menni, de gondoltam ott legalább komoly szándékkal vannak jelen, bár a farki nevű felhasználónál azt hiszem elbizonytalanodtam), vagy a duci társkereső.

Mindenhol azt hallom, hogy az internetes társkeresés lényegében nem különbözik attól az ismerkedéstől, ami a való életben történik. Az alap tényleg ugyanaz: meglátni, érdeklődni, beszélgetni, randizni és beleszeretni (vagy nem). A különbség elvileg csak annyi, hogy a meglátni, érdeklődni, esetleg a beszélgetni szakaszok egy biztonságos környezetben, a saját otthonunkban történnek, illetve megkíméltetünk a szemtől szembeni elutasítás kínjaitól. Na meg fő szempont, hogy gyorsabb. Az ismerkedés első szakasza hamar lezajlik a monitor két végén, és ha a másik nagyon nem szimpatikus, akkor az valamelyest kiderül. Nem kell teljesen elfuserált köröket futni.
Igen ez igaz. De van még egy nagy különbség. Az ilyen oldalakon mindenki tutira megy, a legtöbben több "programot futtatnak" egyszerre. Egyszerre több emberrel ismerkednek ugyanazzal a céllal: találni egyet. Ez az egész verseny.
Tegyük fel, hogy nekem tetszik egy pasi, de az a pasi tetszik még mondjuk 5 lánynak. Tegyük fel, hogy a pasinak mind szimpatikusak vagyunk, így mindannyiunkkal ismerkedni kezd. Azt is tegyük fel, hogy én utálok versenyezni és versenyeztetni, ezért csak egy versenyzőt indítok. Őt. Akkor nekem borzasztó kellemetlen a helyzet, hogy folyton azon kell görcsölnöm, hogy másik öt lányt folyamatosan lekörözzek. Igen, muszáj, mert én megkedveltem a srácot, akinek mindössze egy vagyok a számos jelentkező közül, akit kritikus szemekkel kell méregetni, hátha valamivel rosszabb vagy jobb, mint a többi. Talán az én hibám is, hogy én nem tartok több vasat a tűzben. Igen, ez így van. De nem tudom, hogy tisztességes-e az. Nem tudom, hogy tudnék-e mindenkinek ugyanannyi esélyt adni. Illetve, ha valaki nagyon megtetszik az egyik randin, akkor tudnék-e a következőnek kellő figyelmet szentelni.
Játék ez az egész. Ezért van annyi csalódott vesztes. Mert mindig csak egy győzhet, a többi pedig csalódottan (néha már érzelmekkel telve) megkapja a "nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel" kártyát. Meg vigaszdíjként a "legalább szereztél egy új barátot" szlogent.
De ez tényleg így van a való életben is? Nem hiszem. Már ott megbukik a dolog, hogy egy átlagos embernek nincs annyi szabadideje, hogy több emberrel tartson olyan intenzív kapcsolatot, amit az internet lehetővé tesz. Ki képes arra, hogy napi szinten órákat beszéljen több különböző nővel/ pasival? Szerintem a többség nem.
És nem szólva persze arról, hogy a neten kívüli világban az ilyen emberekről nem túl pozitív vélemények születnek. Itt nem. Mert ez a netes társkeresés mellékterméke. Könnyebb szerelembe esni ott, meg pofára is...

Ma  a metrón két srác közé ültem le. Egyikőjük nagyon felhívta magára a figyelmem. Nem tudtam melyik, még csak rájuk sem néztem. Nem a külsejük volt a lényeg, nem is a viselkedésük (mindketten ültek és zenét hallgattak), hanem az egyikük illata. Nem, nem a parfümje. Azt nem is éreztem rajta. Vagy egyáltalán nem használ, vagy egyszerűen estére már elpárolgott róla. Az az illat tetszett, ami ő maga volt. Egy pillanatra éreztem csak, talán pár tizedmásodpercig, de olyan emlékeket kavart fel bennem, amiket azt hittem, hogy már régen elfelejtettem. Az az ember jutott eszembe róla, akit csak úgy nevezek: Ő. Életem legnagyobb szerelme, talán az eddigi egyetlen, az igazi. Minden elfojtott emlék előjött. Emlékeztem arra, hogy mit csináltunk, amikor azt a kellemes illatot éreztem. Hogy merre voltunk akkor. Mennyire szerettem Őt. Milyen boldog voltam.

Egyetlen apró illat, másoknak talán fel sem tűnt volna, vagy nem jelentett volna semmit. Bennem azonban ezernyi érzés kavargott. Eszembe jutott minden, amit valaha iránta éreztem: a szerelem, a csodálat, a féltékenység, a harag, a csalódás, keserűség, a sajnálat és a gondoskodó szeretet.

Valami mély szomorúságot éreztem, és ez a szomorúság olyan erővel szorította a szívem, hogy azt hittem azonnal elsírom magam. De nem, már nem. A nosztalgiázásnak is megvan a maga fájdalma. A boldog pillanatok emlékké válása és az emlékek újraélhetetlensége. De ugyanakkor egyben jó érzés is, hiszen a múlt szépségére visszatekinteni mindig öröm. Kissé elcsépéltté vált Márquez idézete, de attól még nagyon is igaz: "Ne sírj, mert vége lett, mosolyogj, mert megtörtént!"

És valóban, életemben talán először, úgy éreztem, hogy nem volt hiba beengednem őt az életembe. Megbántott, úgy ahogy még soha senki, de ugyanakkor sokat tanultam tőle. Olyasmiket tanított, amik nélkül most nem lennék az, aki vagyok. Megtanított szeretni, őszintén, tiszta szívvel, önzetlenül. Megtanított arra, hogy akiket szeretünk, azokat támogatnunk kell a végsőkig. Megtanította, hogy a világ nem cukormázas álomkastély, ahol semmi rossz nem érhet. Megtanultam, hogy mi az a remény, hogy mennyire fontos az életben, és hogy soha nem veszíthetem el. Ugyanakkor realitásokra is nevelt, hogy tudjam mi az, ami elérhetetlen, és hogy nem érdemes küzedni érte. Megtanultam, mi az az óvatosság, hogy mindig résen kell lenni, és hogy nem szabad mindenkinek mindent elhinnem, csak azért, mert szépen mosolyog rám. És végül azt is megtanultam, hogy milyen fontos, hogy tudjak megbocsátani. Hogy az életben mindenkinek jár egy második esély. Hogy mennyire jó és nemes érzés túllépni a sérelmeken. Nagyon fontos tanulságok ezek, amiktől jobb embernek érzem magam. De ehhez kellett Ő.

Millió blogot írtam már, millió témában. Mindegyiket szerettem, noha annyira különböztek egymástól. De mindegyik a részem volt, a gondolataimból, érzéseimből, élményeimből fakadtak.

Azonban egy közös mindegyikben volt:nem volt semmi bevezetőjük. Mindegyik amolyan in medis res kezdéssel indított, "mi történt ma" alapon. Ennek az volt az oka, hogy sosem tudtam mivel kéne elkezdeni egy blogot. Talán néhány szóval magamról? Mégis kit érdekelne az? Egy vadidegen ember vagyok, arc és név nélkül. Ha valaki idetéved, és ha talán még el is olvas egy-két bejegyzést, az abból sokkal jobban megismerhet, mint ahogy én tudnám magam bemutatni néhány közhelyes mondattal.

Most azonban úgy éreztem, hogy kell valami kis felvezetőszöveg, még akkor is, ha semmi haszna. De mindennek van eleje. A könyveket sem kezdik a történet közepén, az élet is kezdődik. Én most nem akarom onnan kezdeni az életem virtuális megörökítését, hogy leírom a gyerekkorom, vagy ilyesmi.

Egyszerűen csak kezdem azzal, ami ma volt. Talán másoknak érthetetlen lesz így, de nem is az a cél, hogy mindenki megértse.