Fizikailag közeledni valakihez mindig könnyebb, mint távolodni tőle. Bármilyen sok is közeledéskor a gátlás, bármilyen sok is a kétség, a közeledés mindig jó. Az első lépéshez néha nagy bátorság kell, néha az ösztönök vezetnek. De egy dolog biztos:minden olyan lépés, amely közelebb visz minket valakihez, új és izgalmas.

Aztán, amikor már kialakultak az érzelmek, minden fizikai érintkezés nélkülözhetetlenné válik. Mert ég a bőröm, ha nem ér hozzám. És fulldoklok, ha nem érzem a csókját.

És most, amikor vele vagyok...Ó, igen. Csodás pillanatok. És mégis, én olyankor másra sem vágyom, csak hogy távolodhassak tőle.Eltávolodni annyira, hogy már ne hiányozzon a csókja, bőröm ne sóvárogjon bőre után.

Mellette ülök, és nézem Őt. Nézem a szemét, mely már nem leli örömét arcom látványában. Nézem a száját, ami többé már nem tapadhat ajkamra. Öszeszorul a gyomrom, valami mély üresség tátong bennem. Érezni akarom őt. Fejem a vállára hajtanám, de nem merem. Kezem a kezére tenném, de nem tudom, hogy szabad-e. Simogatnám a bőrét, de úgysem hagyná. Megcsókolnám, de azt már nem akarná.

Márquez mondta: "Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya, mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd." Mennyire igaz. Pár centi választott el tőle, de lélekben egy egész világ.

Elvesztettem. Nem, nem Őt, hiszen ő sosem volt az enyém. Fontosabbat veszítettem:a reményt. És nem csak a reményt, hanem azt a csodálatos jövőt, amit elképzeltem. Igen, vesztettem. Egy darabot magamból.