Tegnap este kicsit összevitatkoztam valakivel, akit pár napja ismerek csak. Nagyon sokat beszélgettem vele és egyáltalán nem úgy, mint egy idegennel. Sokkal inkább, mint egy régi baráttal. Ő is így érezte.

Szeretek vitatkozni az emberekkel. Nem veszekedni, hanem kicsit véleményt cserélni, melynek során mindenki hevesen védi az igazát, de nem görcsösen ragszkodik hozzá.

Tegnap nem erről volt szó. Görcsösen ragaszkodtam a saját igazamhoz és nem azért, mert makacs vagyok (bár tény, hogy az vagyok), hanem mert ezt a beszélgetést (vitát) nem az agyammal, hanem a lelkemmel folytattam le. Olyasmiről volt szó, amit érzek és nem arról, amit tudok.

Én kicsit "kihasználtnak" éreztem magam. Talán kicsit azt éreztem, hogy mindent, amit nekem mond, valójában másnak szánja. A bókjai, a kedves szavai, a lelkesedése irántam...úgy éreztem, hogy nem nekem szólnak, csak akinek szánja őket, annek éppen nem mondhatja. És ekkor jött elő bennem a dac. "Hiszen én is megérdemlem ezeket a szavakat, és másoktól őszintén meg is kapom. Nincs szükségem más nő bókjaira. Érek annyit, hogy a saját bókjaimat kapjam." Ezt el is mondtam neki, illetve, hogy hagyjuk inkább ezt a témát, mert nem tudunk közös nevezőre jutni. Én nem hittem el, amit mond, ő nem értette, hogy nekem ez miért fáj. Mondtuk mindketten a magunk igazát, anélkül, hogy a másikét megértettük volna.

Annyira kilátástalan volt az egész, látszott, hogy annak a vitának nem lesz vége egyhamar, vagy talán vége sem lesz. Aztán elköszönt. Késő éjszaka volt már és mindketten lefáradtunk a másik értetlenkedőnek tartott viselkedésétől. Én nem szeretek így elköszönni az emberektől. Nem szeretek úgy elbúcsúzni, hogy elvarratlan szálak vannak, vagy egyikünkben (mindkettőnkben) esetleg negatív gondolatok vannak.

De azt is tudom, hogy milyen az, amikor valakivel nem értjük meg egymást. Mintha két külön, a másik számára ismeretlen nyelven beszélnénk. Halljuk egymást, de nem értjük a szavai jelentését. És ettől talán csak az a rosszabb, ha a saját gondolkodása szerint értelmezi, amit én talán máshogy gondoltam.

Én is hülye voltam, mert nem hittem neki. De az eddigi negatív tapasztalataim miatt nem mindig tudok hinni a pasiknak. És mert néha azt hiszem, hogy én jobban tudom, vagy jobban érzem a dolgokat, mint mások. Pedig már megtanulhattam volna, hogy nem mindenki érez úgy, mint én. Hogy ami nekem ezt jelenti, az a másiknak teljesen mást. Épp ezért nem indulhatok ki magamból (még ha ezt sokszor nehéz is elkerülni).

Nem mondom, hogy nem volt igazam. Igazam volt, de a saját értékrendem szerint. És neki is igaza volt. Sajnálom, hogy ezt nem tudtuk megbeszélni, hogy nem tudtuk megérteni a másik igazát. De talán nem is kell. Talán vannak témák, amiket egyébként is szerencsésebb kerülni a jelen helyzetben. Talán nem is olyan mélyek azok a tüskék, amiket tegnap bennem hagyott és talán az elvesztett önbizalmam is visszajön majd.

Én kicsit "pótléknak" éreztem magam, ami nagyon fájt. Nem ő az első pasi, akinek úgy van köze hozzám, hogy nem én vagyok az életében a legfontosabb nő, de a többiek el tudták hitetni, hogy amikor velem beszélnek, akkor valóban engem akarnak, rám vágynak és arra a kis időre én vagyok a legfontosabb. Vele nem ezt éreztem, csupán azt, hogy mivel az áhított nő bizonytalan, beéri velem is. De nem! Én ezt nem akarom. Én is érek annyit, mint az áhított nő. Valakinek biztosan. És sértette az önérzetem, hogy valaki ennyire tart engem. Talán túl büszke vagyok? Igen, azt hiszem. És emellett bizalmatlan, makacs, önfejű. Nem a legjobb tulajdonságok, de azt hiszem, hogy még nagyon az érzelmeim irányítanak olykor. Mintha megnyomnának rajtam egy olyan gombot, ami beindítja bennem a keserű, lemondó és kicsit támadó énemet. És megnyomta. Azzal, hogy azt éreztette, mindegy neki, hogy én vagy más. Hiába mondta, hogy nem így van, de én így éreztem. Nem mondom, hogy hazudott, talán ő sem tudja, de a szavai nekem ezt sugallták. "Most éppen jó lennél, de csak mert nincs Ő."-mintha ezt hallottam volna visszacsengeni a szavaiból. Kombinálok? Meglehet, de rossz az az érzés, ami bennem van ettől. És ezzel az érzéssel már nem tudok úgy állni hozzá, mint mielőtt érezni kezdtem ezt. Mert minden mondat lejjebb és lejebb vitte az önbizalmamat. Nem ő tehet róla, de köze van hozzá.

Minden esetre sajnálom, hogy nem tudtuk megfelelően befejezni tegnap azt a vitát. Mert így még ott lóg a levegőben és újra elő fog jönni, amikor ismét beszélünk. Bánom, hogy olyan makacs voltam, noha az érzéseimet nem tudom irányítani.

De ha véletlenül olvasnád ezt, akkor tudd, hogy őszintén és szívből sajnálom. Nekem nagyon rossz volt, és azt érzem, hogy neked is.