Azt hiszem kezdem érteni a múltkori álmom.

A harc a szupernővel valójában harc azokkal a nőkkel, akik mindig jobbak voltak nálam. Nem szebbek, nem okosabbak, nem is kedvesebbek, csak jobbak, szerencsésebbek. Azok a nők, akik mindig azt kapták, amit én mindig szerettem volna.

A szupertitkos szuperharcos pedig saját magam és a kezelhetetlen érzéseim. Amik elpusztítanak és fájdalmat generálnak bennem. Olyan erős harcos, akivel nem tudok küzdeni.

És ott volt ugye az ex, akit olyan elhanyagolható epizódnak tartottam az álmomban, holott minden körülötte forog. Mert még mindig tud fájni minden, ami vele kapcsolatos.

Ha az életem egy dal lenne, Ő lenne benne a refrén. És minden ismétlésnél úgyanúgy fájna, ha nem jobban.

Most nem csinált semmit, nem bántott. Nem is akart, mégis szomorú vagyok.

Miért? Nem tudom, nem értem. Azt hiszem mindig Ő marad az alfa és az omega. Azt hiszem a szívem mélyén mindig marad bennem valami remény, hogy egyszer majd...talán valamikor....talán évek múlva...ha türelmes vagyok...és jó....és kedves....Nem tudom. És persze a remény meg is fog maradni, amíg élek, de ilyenkor mintha kicsit megpróbálna kiszakadni a szívemből.

Túlélem. Nem ez az első ilyen eset. Őt ismerve nem is az utolsó. Már sokszor túléltem és ezután is úgy lesz minden, mint eddig. Örülök és sírok vele...mikor mire van szüksége.