Mostanában mindig álmos vagyok. A nap bármely időszakában képes lennék aludni, és szívem szerint fel sem kelnék soha.

Nem, nem a fáradtság miatt, nem azért akarok aludni. Az álmok miatt. Igen, a csodás álmok, amik rólam szólnak. Ahol a nap csodásan ragyog, és én vidáman táncolok a fényben. Ahol a fű selymesen simogatja a meztelen talpam, én pedig csak pörgök körbe és körbe. Majd, ha megszédülök, akkor az Ő karjaiba esek. Ő elkap és szeretettelien mosolyog. Mint a szülő, ha a gyermeke valami édes kis rosszaságot csinál. Leülünk a puha fűbe, az ölébe hajtom a fejem és hallgatjuk, ahogy a madarak a legszebb dalukkal szórakoztatnak minket. Egymásra nézünk, összemosolygunk és az ő szeme ugyanolyan boldogságtól csillog, mint az enyém. A hajam simogatja, miközben mesél nekem. Csodaszép történetei vannak, és én iszom minden szavát. Majd hozzám hajol és megcsókol. Hosszan, és gyengéden.

Hirtelen felugrok, ő is feláll. Megöleljük egymást, majd szaladni kezdek. 

Egy kis tóhoz futok, ő pedig utánam. A tóba ugrunk, a vize meleg és simogató. De mindennél simogatóbb a csókja, ahogy a nedves bőrömhöz ér. Majd hirtelen merülni kezdek...egyre lejjebb süllyedek, de ő nem tud segíteni rajtam. Felébredek.

De mindig visszavágyom hozzá. Mindig arra a mezőre akarok menni. Mert ott Ő engem szeret. Ott rám vár. Ott boldog, ha megcsókolhat, ha nekem mesélhet. És ott boldog, hogy ilyen nagyon szeretem.

Csak ne lenne az ébredés mindig olyan fullasztó...