Ma nagyon jó kedvvel kezdtem a napot.

Nem kellett korán kelnem, szóval fogjuk rá, hogy kipihent is voltam. Utána pedig elindultam intézni néhány függőben lévő ügyemet. De ragyogtam, boldog voltam. Nem tudom mitől. Néha előfordul, hogy minden különösebb ok nélkül szivárványon lépkedek.

Nem érdekelt semmi magam körül. Senkivel nem foglalkoztam. Csak ültem a metrón, hallgattam a zenét és vidám dolgokon gondolkoztam: verseken, csókokon, aranyos állatokon, csodálatos helyeken.

Aztán amikor leszálltam, olyan erősnek és magabiztosnak éreztem magam. Mintha akkor bármire képes lettem volna. Leültem és Cher- Dove l amore című számát hallgattam egymás után milliószor. Valahogy csak úgy adta az energiát ez a szám. Gondolkoztam, hogy leszálljak-e a Blahán, vagy úgyis késni fog, akivel találkozom. Mentem inkább tovább. Nem tudtam meddig...valameddig. Aztán a Ferenc körútnál el kezdtem agyalni, hogy lassan vissza kéne fordulni, nehogy még én késsek. Ezen addig töprengtem halálos nyugalomban ülve, amíg csipogni kezdett az ajtó. Hirtelen felpattantam és leugrottam. Tuti mindenki őrültnek nézett. De nem érdekelt. Most én is annak éreztem magam. Más dolgok miatt is.

De boldog vagyok. Hogy miért, azt nem tudom. Tippjeim ugyan vannak, de nem merném biztosra állítani, hogy tudom is. De miért is kéne tudni az okát? Jól vagyok és kész. Ennyi a lényeg. Mosolygok és mosolygok. Ok nélkül. Még ha mások furán is néznek. De az már kit érdekel?:D