Amikor közel másfél évvel ezelőtt blogolni kezdtem, nem gondoltam volna, hogy bárki is olvasni fogja, amit írok. Mármint abban biztos voltam, hogy a legközelebbi barátaim néha-néha beleolvasnak majd a kavargó gondolataimba, de az meg sem fordult a fejemben, hogy idegeneket is érdekel majd, hogy hogyan látom a világot.

Egy eléggé személyes bloggal indítottam, amit ma már kissé hanyagolok, de akkor (és talán még most is) nagyon közel állt a szívemhez. Nem szólt semmi érdekesről, csak a mindennapjaimról, az érzéseimről, a saját kis világomról. Igaz, nem is olvasták túl sokan, de nem is vágytam rá.

Csak írtam és írtam, ami eszembe jutott. Megesik, hogy eléggé ingadozó a kedélyállapotom, illetve hajlamos vagyok egy-egy érzelmi válságban padlóra kerülni és olykor komolyan bedepizni és ez gyakran meglátszik a postjaimon is.

Régebben, az egyik nagyobb magam alá zuhanás alkalmával írtam pár bejegyzést, amiben az életről, a halálról és a kettő közötti választás lehetőségéről elmélkedtem és ezt még meg is tűzdeltem némi elemzéssel a különböző halálmódokról. Nem akartam meghalni. Talán akkor, abban a pillanatban vágytam rá, de azt is tudtam, hogy ez az érzés idővel majd elmúlik. El is múlt és a rossz időszakra csak néhány keserű post emlékeztetett, amiket elvből nem akartam törölni. Egyrészt, mert sosem törlök semmit, amit írtam, hiszen attól hogy nincs írásos emlék arról az érzésről, még átéltem, bennem volt, a múltam és ezzel együtt az életem része, amit nem lehet egy kattintással kitörölni. Másrészt pedig azért, mert amikor mostanában nagyon elkeseredek, akkor visszaolvasgatom azokat a részeket, amikor hasonlóan boldogtalan voltam, s mintegy megveregetem saját vállam: "Látod, abból is kimásztál, ebből is ki fogsz!"

De azon postok döbbentettek rá, hogy amit írok, amit mindenki számára nyilvánossá teszek, az másokra is hatással lehet. Ennek meg van az előnye, hiszen többen mondták már, hogy úgy érzik némely blogom segít nekik abban, hogy ők is nyitottabbak legyenek. De van hátránya is, mert például a már említett bejegyzések időről időre odavonzották a hasonlóan kilátástalannak tűnő helyzetben lévő (főleg fiatal) embereket. És aki egy kicsit is össze van zavarodva, aki egy pillanatig is vágyik a halálra, az könnyen bíztatásnak veheti, ha valaki szintén a halált tartja az egyetlen megoldásnak. Én már régen túlléptem azon a szakaszon, amikor megjelentek az első kommentek, hogy teljesen egyetértenek velem, és ők is tudják, hogy mit "kell" tenniük. Ledöbbentem. Akkor jöttem rá, hogy nem lehet leírni mindent, amit érzek, vagy ha mégis, akkor százszor át kell gondolni minden szavamat, nehogy félreérthető legyek. És hogy az ilyen elkeseredett lelkek ne érezzék azt, hogy tanácsot osztogatok nekik. Hiszen én is ugyanolyan elesett voltam, amikor azokat a sorokat írtam. Tanácsokat kellett kapnom...nem voltam tanácsadó helyzetben.

Nem tudtam mit kellene tennem, amikor megérkeztek az első kommentek. Válaszoljak rájuk én is kommentben? De mi van, ha többé nem vetődik oda, akinek szól? Mi van, ha nem látja? Egy újabb bejegyzésben válaszoltam nekik, de azt hiszem ugyanúgy elkerülte a többség figyelmét, mintha kommentben írtam volna.

Felelősnek éreztem magam. Felelősnek, mert ők úgy érezték, hogy tanácsod adtam nekik. Olyat, amilyet sosem adnék. Elkezdtem hát személyesen, e-mailben válaszolni az érintetteknek és minden esetben sikerült elmagyaráznom, megértetnem, hogy ne vegyék alapul azt, amit írtam, és hogy próbáljanak meg valami reményt találni. Találtak is, bár azt hiszem inkább csak figyelemre volt szükségük.

De én sokat tanultam ebből. Megtanultam, hogy minden szónak nagy súlya van. Hogy akaratlanul és észrevétlenül is hatok az emberekre és mindig jól meg kell gondolni, hogy amit írok, érzek, az hogyan hatna másokra. Mert igenis felelős vagyok azért, amit mondok, és felelős vagyok azokért, akik hallgatnak a véleményemre...még ismeretlenül is.