Még tegnap nagyon szerelmes voltam, de mára elmúlt ez is. Nem, nem arról van szó, hogy csak fellángolás volt, és azért múlt el hamar.

Történt valami. Valami sorsfordító. Beszélnünk kellett volna valamiről. Valami nagyon fontosról. El is kezdtük, de elég késő volt, így abban maradtunk, hogy másnap onnan folytatjuk. Ez tegnapelőtt volt. Tegnap ugyan leveleztünk egy keveset, de ez szóba sem jött. Minden érdektelen dologról beszéltünk, a suliról, a munkahelyéről, ilyen hülyeségekről. De egy fél mondattal sem utalt az előző esti témára. Pedig én vártam volna némi érdeklődést. Hogy megkérdezze, hogy vagyok? Hogy van-e valami fejlemény? De nem. Ez Őt nem érdekli.

Sosem kértem, hogy vállaljon felelősséget értem, vagy a tetteiért. Én nem vártam el ezt tőle. Egyet vártam: hogy kicsit érdekelje a dolog. Nem azt, hogy lelkesedjen, mert nyilvánvaló, hogy ő sem akarta ezt, ahogy én sem. Azt akartam, hogy valamit mondjon.

De inkább kerül. Ma még rám sem köszönt, pedig látta, hogy fent vagyok a neten. Azt is látta, hogy megnéztem az adatlapját. Ő is megnézte az enyémet. De semmi.

Nagyot csalódtam benne. Azt hittem, hogy valamit reagál majd. Ha dühös lett volna, vagy kétségbeesett, még annak is örültem volna. Bármilyen reakciót szívesen vettem volna, de a közöny...a közöny a legrosszabb, amit érezhet ezzel kapcsolatban.

Már nem szeretem. Na jó, talán egy kicsit. De dühös vagyok rá, és ezt soha nem fogom elfelejteni neki. Akkor sem, ha csak vaklárma az egész. Sosem felejtem el, hogy amikor vigaszra és együttérzésre lett volna szükségem, akkor elfordult tőlem.