A szerelem tiszta és őszinte érzés. Talán az egyik legtisztább.

Én nagyon határozott, néha kicsit tündérvilágos elképzeléssel rendelkezem a szerelemről. Úgy érzem, minden körülmények közt megtisztít ez az érzés. Csináltam sok hülyeséget. Sok olyan dolgot, amire mindent lehet mondani, de azt nem, hogy tiszta. De most, hogy szerelmes lettem, úgy érzem, hogy bárki is voltam azelőtt, most új lehetőséget kaptam. Egy esélyt a megtisztulásra. Most a lelkemben csak szép és nemes érzések vannak, semmi rossz, semmi gonoszság, semmi erkölcstelenség. Csak Ő, és ez az érzés. A vágy, hogy boldognak lássam. A vágy, hogy mindent megtegyek érte, ami tőlem telik. Megfeledkezni önmagamról, és csak Rá gondolni, az Ő érdekeit nézni.

Megtisztultam, mert ezek a belső lángok, amit úgy neveznek: Szerelem, az egész lelkemet megtisztították. Most jó vagyok. Olyan jó, amilyen mindig is akartam lenni.

De ugyanakkor fáj is, és szenvedek. Fáj, mert bármit megtennék érte, de Ő nem kér belőle. Küzdenék a boldogságáért, de küzdelmeim gyümölcsét más aratná le. Ez a tűz fájdalommal tisztít, és addig ég, amíg el nem múlik ez a vágy, vagy amíg be nem teljesül.

Beteljesülni nem tud. Nem fog. De a remény nagyon makacs dolog. Hiába akarom elhessegetni, mindig visszarepül és súgja a fülembe a hazugságait. Egy módon lehet elűzni: magamnak kell tennem érte, hogy esélytelen legyen ez a szerelem. De hogy lehet ezt megoldani? El kell érnem, hogy ne legyek rá méltó. Hogy ne legyek már elég tiszta ahhoz, hogy ilyen szép érzések éljenek bennem. Tennem kell valamit. Talán máshoz menekülni? Elárulni saját érzéseimet? Becsapni magam? Elhinni, hogy nem vagyok méltó hozzá? Elhinni és bizonyítani...Talán ez a jó megoldás, és nem lehet fájdalmasabb, mint a csalárd remény.