Rajtad gondolkozom. Nem értelek.

Amióta ismerlek, soha nem volt olyan perc, amikor biztosra vettem volna, hogy értem mit miért teszel. Talán az elején még azt hittem értelek, de akkor is ugyanolyan tanácstalanul szemléltem a cselekedeteid, mint ma.

Sosem kellett neked az, amit adni akartam. Persze, ez így pontosan nem igaz, mert tudtad, hogy én neked mindent megadnék és kiválogattad a mindenből, hogy mi az, ami a boldogulásodhoz kell.

Érzelmi rabszolgád voltam, és bár félek ezt kimondani, de azt hiszem az is maradok. Nem tudom miért. Nem tudom mivel voltál rám ekkora hatással. A barátaim szerint hülye vagyok, amiért ennyire szeretlek, hiszen Te nem tettél semmit azért, hogy ezt kiváltsd belőlem. Hülye vagyok, amiért mindig az érdekeid nézem, mert Te sosem nézted az enyémeket. És hülye vagyok, amiért még mindig reményeim vannak Veled kapcsolatban. De a remény már csak ilyen, akkor is jó kapaszkodni bele, amikor teljesen irreális.

Neked én sosem voltam elég jó. Hogy miért nem, azt nem tudom, mert sosem mondtad. Mindig olyan nőket választottál helyettem, akik még töredékét sem érezték annak a szeretetnek, amit én érzek irántad.

Az egyik, a nagy szerelem, a "holtomiglan holtodiglan örökké együtt" nem volt melletted, amikor szükséged volt rá. Amikor nagyobb szükséged volt az érzelmi támaszra, mint valaha. Én ott voltam, és bár nem tehettem meg érted mindent, amit szerettem volna, de mindent megtettem, amit a lehetőségeim engedtek. Hogy érezted-e, hogy több van emögött, mint barátság? Biztosan. Okos vagy és azt hiszem jól ismersz már engem, átlátsz rajtam. De téged ez nem érdekelt sosem. Én úgy érzem, hogy Neked csak az a fontos, hogy amire szükséged van, megkapd. Az nem számít, hogy másnak mi kell, csak hogy Te megkapj mindent. Pont mint egy gyerek.

Most van másik. Tudod mi a véleményem arról a nőről, és erről a kapcsolatról. És megértettem, hogy Neked erre van szükséged. Arra, hogy valaki az akaratát háttérbe szorítva, robot módra (ahogy Te fogalmaztad) lesse a kívánságaidat. Én ezt nem tettem meg. Ilyen formában nem. Szeretlek, boldoggá akarlak tenni, de vannak határok.

Sosem vártam többet Tőled, mint amennyit én tudtam Neked adni. Ha őszinte vagyok, talán kevesebbet is vártam. Sosem használtalak ki semmilyen módon. Sosem szerettem mást úgy igazán. Nem voltam a lábtörlőd, de azért hegyeket mozgattam volna meg érted.

Nem értek most semmit. Nem értem hogy neked ez miért nem elég, hiszen egyre inkább úgy érzem, hogy ezt Te még nem igazán kaptad senkitől. És talán soha, senki nem is fog úgy szeretni, mint én. Nem értem, miért nem kell ez neked? Miért nem akarod, hogy valaki szeressen? Hogy valaki a sajátjánál is jobban akarja a boldogságod?

És nem értem magamat sem. Nem értem, hogy miért bánkódok miatt. Miért vágyok Rád? Miért szomorkodok valahányszor eltűnsz az életemből? S legfőképp: miért engedem, hogy újra és újra visszagyere?