Minden ember jön valahonnan és tart valahová. Az élet egy utazás, melynek kezdete a születés, vége a halál. Utunk során sok ember lesz az útitársunk. Olykor csak rövid ideig kísérnek minket, van, hogy végig.

Én most nem megyek sehová, egy helyben toporgok. Egy elveszett kísérőre várok. De nem jön. Nem akar, az Ő útja másfelé tart. Mindenki a saját útját járja, én az enyémet, Ő az övét.

De vajon mi csináljuk az útvonalat? Talán más szabja ki nekünk? Lehet, hogy ha valamit máshogy csináltam volna azalatt a kis utazás során, amíg mellém került, akkor meg tudtam volna mutatni neki, hogy az az utat, amin én járok, neki is tetszene. Vagy rávehettem volna, hogy vigyen el az Ő útjára.

Hányszor gondolkodtam már azon, hogy mi lenne, ha nem csak előre, de visszafelé is lehetne haladni. De kár ezen gondolkodni, én megpróbáltam és nem lehetséges.

Most egy helyben állok...Néha a múltba révedek, néha elindulok oda, ahonnan jöttem. De az emlékek innen nézve már nem olyanok, mint akkor, amikor még nem a múlt foszlányai voltak, hanem a jelen alkotói. Ha most visszamennék, már elvesznék ezek között az emlékek közt. S addig-addig keringenék közöttük megszédülten, hogy végül elfelejteném, merre is tartott az utam. Vagy az édes emlékezés ott tartana és nem engedne tovább lépni.

Most alszom. Utam most pihenőhöz ért. Álmaimban még visszaidézem mindazt a szépséget, ami mellett elhaladtam és reménykedem, hogy az előttem álló tájak is tartogatnak még boldog perceket.