Sosem fogom megérteni, hogy mi vonz ennyire az esőben.

Valahogy mindig is a természet részének éreztem magam, és minden hevesebb természeti megnyilvánulás a hatalmába kerített. Mindig azt éreztem, hogy a körülöttem lévő világ akkor a "legélőbb", amikor közvetlenül kapcsolatba lép az emberekkel, amikor mozog, tombol, aktívan demonstrálja jelenlétét. Mint az ilyen viharok alkalmával. Hiszen aki kimerészkedik, az bőrén érzi az esőcseppek gyors és hideg érintését. Szemével látja, ahogy a villámok kettéhasítják a felhőktől szürkült égboltot. Fülével hallja ahogy dörög az ég. És szívében érez valamit. Én van, amikor félek ilyen időben. Olyan végzetszerű ez az egész. Talán azért, mert az özönvízre asszociálok róla, talán mert a mélyen dörgő hang, a megrettent madarak, a szürkeség és a libabőr a karomon azt éreztetik velem, hogy ez az egész veszélyes és rossz. Máskor azonban azt érzem, hogy amint az ég megnyugszik, újra kisüt a nap, és sokkal szebben fog ragyogni, mint előtte. Minden bizonnyal nem is a napsugarak lesznek fényesebbek, talán csak a vad szelekhez és színtelen záporhoz szokott érzékeim tartják szebbnek az új napfényt.

Most csak nézek a semmibe. Az ablakot félig kinyitottam és arcomat a hideg üveghez nyomva nézek magam elé. Az üvegen lassabban, majd gyorsabban folynak végig a nagy esőcseppek. Annyira megnyugtató. Az általam kilélegzett forró levegő nagy foltot hagy az üvegen, és én, mint gyerekként lekesen rajzolni kezdek rá.

Régen mindig szivecskéket rajzoltam, meg emberi arcokat. Most nem jutott eszembe semmi. Egy apró pöttyöt nyomtam rá az ujjammal, majd mellé még egyet. Smiley lesz belőle-döntöttem el. Kis mosolygósat akartam, de ahogy rajzolni kezdtem, automatikusan lefelé görbült a szája. Nem volt benne semmi tudatosság, még csak a kis belső hangra sem tudom fogni. Talán a tudatalattim üzent ezzel, hogy ha jobban a mosolyom mögé nézek, akkor észreveszem, hogy bizony nincs jó kedvem. Nagy rajtam a nyomás pár hete. Senkit nem hibáztathatok, én rontottam el a dolgaimat. Az idő is lassan telik, a vizsgaidőszak is nagyon hosszú és egyszerűen olyan, mintha nem látnám a végét, noha holnap kétségtelenül vége lesz.

De addig még hátra van fél nap tanulás, egy csökkentett alvásmennyiségű éjszaka, egy hajnali anyagismétlés és egy kőkemény vizsga egy nagyon nem jófej. A jegy mindegy. Csak görbüljön (mondjuk én már azt sem bánom, ha nem görbül, csak az indexemtől szabaduljak meg végre.)

Közben az eső is lecsillapodott, a szürke felhők elvonultak és ha habfehérek jönnek helyettük, melyek mögött már látható a felragyogó napsugár. Bár holnap az én szívemben is elállna a vihar.