A nyitott ablaknél ülök és érzem, hogy más a levegő illatta mint nem sokkal ezelőtt. Olyan nehéz és sűrű a levegő. Fülledt meleg van, másként fúj a szél is. Igen, eső lesz.

Imádom ezt az illatot. Szeretem beszippantani. Valahogy mindig szerettem az esőt. Vidéken persze más volt. Ha itt kinézek az ablakon, azt látom, hogy az élet ugyanúgy megy tovább: az úton autók tucatjai, a villamos is jár rendületlen, még a gyalogosok is csak-csak kimerészkednek az utcára. Ahol régen laktam, ott mintha megállt volna az élet egy kis időre. Kis városban nőttem fel, annak is az egyik városszéli részén, nem volt nagy nyüzsgés és ilyenkor megállt a mozgás.

Eső után is más volt minden. A víz sebes patakként zúdult le az út szélén, sarat és köveket hozott magával. Másnapra az árkok tele voltak hordalékkal és a sár érdekes mintákat öltve ülepedett le. Mivel mindig is művészi beállítottságú voltam, képes voltam meglátni a szépet az iszapos, törmelékes mocsokban is. Furcsa, tudom.

Az illatok is mások voltak. A fülledtség megszűnt és valami hihetetlenül tiszta és friss levegőt lélegezhettünk be. Amióta itt élek egyszer ért az utcán egy nagyobb vihar. Kb 5 percet mentem gyalog, de szabályszerűen fulladtam. Az eső felverte a port, a szél felkavarta a kipufogógázokat. A levegő nem hogy könnyebb lett, hanem nagyobb súllyal nehezedett rám, mint előtte. Olyan nehéznek tűnt, hogy szinte nem tudtam belélegezni.

Lehet, hogy csak először tűnt olyan rossznak és a további "szenvedéseimet" már agyban tettem hozzá. Nem kizárt. De rettenetesen éreztem magam.

Egy dolog van, ami nem hiányzik az otthoni eső illatából: a béka-, giliszta- és csigabűz.