A tegnap éjszaka nagyon szép volt. Végre jól éreztem magam egy pasival, noha nem olyan minőségében van jelen az életemben, amire én most vágynék. Már kezdek nagyon vágyni egy komoly kapcsolatra, de ebből nyilván nem lehet az. Hiszen megbeszéltük (vagy nem is beszéltük meg, de ő nyilván így szeretné).  Szóval ebből nem lesz semmi. Leszámítva azt hogy tegnap egy csodálatos éjszakával és minden szempontból kielégítő szexel ajándékozott meg. Csak vigyázni kell. Ha lehet, akkor nagyobb védófalakkal körülvenni magam, mint valaha. Hiszen minden szép, minden jó, boldog vagyok. És ez gyanús. Ilyenkor szokott nélkülözhetetlenné válni ez a boldogság és ezután szokott kialakulni az az SZ betűs érzés, amit még leírni sem merek. És utána jön a szomorúság, a bánat, az elkeseredettség. Csakhogy azt nem hagyom többé. Azt nem lehet.

De most még jó ez. Jó lenne megmaradni ezen a szinten. Ha nem változna semmi. Rosszabb ne legyen, jobb viszont nem lehet. Gondolom nem tetszem neki, vagy nem illünk össze. Talán rá kéne kérdeznem, hogy mi van. Illetve hogy ami nincs, az miért nincs. De nem biztos, hogy olyan választ kapnék, ami tetszik.

Nem tudom mi a jobb? Magamnak válaszolni a kérdeéseimre, vagy meghallgatni az ő válaszait? Noha a saját magam által felismert válasz kevésbé fáj, mint a hideg őszinteség a másik oldalról. Talán akkor van értelme kérdezni, ha nem vagyok abban biztos, hogy helytálló a saját válaszom. De itt nem erről van szó.

Nem érdekel, jó ez így most. Boldog vagyok és nem érdekel az sem, hogy nem lehetek boldogabb.

Ma nagyon jó kedvvel kezdtem a napot.

Nem kellett korán kelnem, szóval fogjuk rá, hogy kipihent is voltam. Utána pedig elindultam intézni néhány függőben lévő ügyemet. De ragyogtam, boldog voltam. Nem tudom mitől. Néha előfordul, hogy minden különösebb ok nélkül szivárványon lépkedek.

Nem érdekelt semmi magam körül. Senkivel nem foglalkoztam. Csak ültem a metrón, hallgattam a zenét és vidám dolgokon gondolkoztam: verseken, csókokon, aranyos állatokon, csodálatos helyeken.

Aztán amikor leszálltam, olyan erősnek és magabiztosnak éreztem magam. Mintha akkor bármire képes lettem volna. Leültem és Cher- Dove l amore című számát hallgattam egymás után milliószor. Valahogy csak úgy adta az energiát ez a szám. Gondolkoztam, hogy leszálljak-e a Blahán, vagy úgyis késni fog, akivel találkozom. Mentem inkább tovább. Nem tudtam meddig...valameddig. Aztán a Ferenc körútnál el kezdtem agyalni, hogy lassan vissza kéne fordulni, nehogy még én késsek. Ezen addig töprengtem halálos nyugalomban ülve, amíg csipogni kezdett az ajtó. Hirtelen felpattantam és leugrottam. Tuti mindenki őrültnek nézett. De nem érdekelt. Most én is annak éreztem magam. Más dolgok miatt is.

De boldog vagyok. Hogy miért, azt nem tudom. Tippjeim ugyan vannak, de nem merném biztosra állítani, hogy tudom is. De miért is kéne tudni az okát? Jól vagyok és kész. Ennyi a lényeg. Mosolygok és mosolygok. Ok nélkül. Még ha mások furán is néznek. De az már kit érdekel?:D

Ez az a zene, ami mindig reménnyel tölt el. Sokáig nem tudtam, hogy miért jelenti nekem a Für Elise a reményt, majd rájöttem, hogy valami rajzfilmben hallottam először. És valami reményteli pillanatnál szólt, vagy talán a mese volt olyan reményteli? Nem tudom. Nem emlékszem részletekre, sajnos arra sem, hogy melyik rajzfilm volt. És minél jobban gondolkodok annál inkább nem tudok rájönni. Ami bevillan az egy lány képe...és volt valami köze a történetnek a virágokhoz. Vagy csak egy számomra fontos jelenetben szerepeltek virágok? Nem tudom. Az egyetlen, amit tudok, hogy ez a zene mindig megnyugtat, felvidít, ugyanakkor el is szomorít. Eszembe juttatja a múltat, annak szépségeit és szomorúságait. És azt, hogy a jövő is ilyen lesz. Lesznek benne rossz dolgok, de csodaszépek is. Mert végül is ilyen az élet, nem?

Amikor először meghallottam ezt a dalt, akkor még gyerek voltam. És nem tudtam még értékelni sem. Nem tetszett. Most pedig annyit hallgatom, hogy nem bírom megunni. Sokat változott a zenei ízlésem, ez kétségtelen. Ez a szám pedig gyönyörű.

-fölöslegesen járatni a szám

-mások dolgába belekotyogni

-megosztani a hülye véleményemet

-olyasmiről beszélni, amihez nem értek

-másokat elbizonytalanítani

-elszomorítani

-kiábrándítani

-szétzúzni kapcsolatokat

-káoszt hagyni magam után...

Iszonyat nagy gáz vagyok:(

Tegnap volt az urolsó vizsgám.

Ezelőtt néhány héttel még nem hittem, hogy eljön ez a nap. (Talán még pár napja sem.) Minden olyan kilátástalannak tűnt, olyan sötétnek. Azt hittem, hogy ennek már sosem lesz vége. Igaz, saját hülyeségem és lustaságom nyújtotta így meg a vizsgaidőszakot, mert jó néhány UV-t sikerült összehoznom. Aztán persze keserűen vettem tudomásul, hogy a csoporttársaim sorra befejezték az évet, én pedig a végére maradtam (persze még így is van, aki nem végzett, szóval nem az utolsó vagyok).

Vasárbap délután még két vizsga miatt aggódtam. Az egyik a pénteki, aminek hétfőre ígérték az eredményét. Na az vasárnap késő este már megvolt és sikerült. A másik pedig ugye a már említett tegnapi. Az is jobban ment, mint amit kinéztem magamból és abból a félnapnyi tanulásból, amire sikerült magam rávenni.

És ilyenkor nagyon haragszom magamra. Mert ha fél nap tanulás (gyakorlatilag egyszeri olvasást jelent) elég ahhoz, hogy egy kettest kapjak, akkor tényleges tanulással egész jó jegyeket szerezhetnék. Következésképp: nem vagyok buta, csak lusta dög.

De elhatároztam, hogy jövőre máshogy lesz (ezt mindig megfogadom, de most tényleg úgy lesz.)

Ma pedig elkezdtem a nyarat. Barátnőkkel programokat szervezek, megyek ide-oda és beizzítom a nyári melót:(

Sosem fogom megérteni, hogy mi vonz ennyire az esőben.

Valahogy mindig is a természet részének éreztem magam, és minden hevesebb természeti megnyilvánulás a hatalmába kerített. Mindig azt éreztem, hogy a körülöttem lévő világ akkor a "legélőbb", amikor közvetlenül kapcsolatba lép az emberekkel, amikor mozog, tombol, aktívan demonstrálja jelenlétét. Mint az ilyen viharok alkalmával. Hiszen aki kimerészkedik, az bőrén érzi az esőcseppek gyors és hideg érintését. Szemével látja, ahogy a villámok kettéhasítják a felhőktől szürkült égboltot. Fülével hallja ahogy dörög az ég. És szívében érez valamit. Én van, amikor félek ilyen időben. Olyan végzetszerű ez az egész. Talán azért, mert az özönvízre asszociálok róla, talán mert a mélyen dörgő hang, a megrettent madarak, a szürkeség és a libabőr a karomon azt éreztetik velem, hogy ez az egész veszélyes és rossz. Máskor azonban azt érzem, hogy amint az ég megnyugszik, újra kisüt a nap, és sokkal szebben fog ragyogni, mint előtte. Minden bizonnyal nem is a napsugarak lesznek fényesebbek, talán csak a vad szelekhez és színtelen záporhoz szokott érzékeim tartják szebbnek az új napfényt.

Most csak nézek a semmibe. Az ablakot félig kinyitottam és arcomat a hideg üveghez nyomva nézek magam elé. Az üvegen lassabban, majd gyorsabban folynak végig a nagy esőcseppek. Annyira megnyugtató. Az általam kilélegzett forró levegő nagy foltot hagy az üvegen, és én, mint gyerekként lekesen rajzolni kezdek rá.

Régen mindig szivecskéket rajzoltam, meg emberi arcokat. Most nem jutott eszembe semmi. Egy apró pöttyöt nyomtam rá az ujjammal, majd mellé még egyet. Smiley lesz belőle-döntöttem el. Kis mosolygósat akartam, de ahogy rajzolni kezdtem, automatikusan lefelé görbült a szája. Nem volt benne semmi tudatosság, még csak a kis belső hangra sem tudom fogni. Talán a tudatalattim üzent ezzel, hogy ha jobban a mosolyom mögé nézek, akkor észreveszem, hogy bizony nincs jó kedvem. Nagy rajtam a nyomás pár hete. Senkit nem hibáztathatok, én rontottam el a dolgaimat. Az idő is lassan telik, a vizsgaidőszak is nagyon hosszú és egyszerűen olyan, mintha nem látnám a végét, noha holnap kétségtelenül vége lesz.

De addig még hátra van fél nap tanulás, egy csökkentett alvásmennyiségű éjszaka, egy hajnali anyagismétlés és egy kőkemény vizsga egy nagyon nem jófej. A jegy mindegy. Csak görbüljön (mondjuk én már azt sem bánom, ha nem görbül, csak az indexemtől szabaduljak meg végre.)

Közben az eső is lecsillapodott, a szürke felhők elvonultak és ha habfehérek jönnek helyettük, melyek mögött már látható a felragyogó napsugár. Bár holnap az én szívemben is elállna a vihar.

Amikor közel másfél évvel ezelőtt blogolni kezdtem, nem gondoltam volna, hogy bárki is olvasni fogja, amit írok. Mármint abban biztos voltam, hogy a legközelebbi barátaim néha-néha beleolvasnak majd a kavargó gondolataimba, de az meg sem fordult a fejemben, hogy idegeneket is érdekel majd, hogy hogyan látom a világot.

Egy eléggé személyes bloggal indítottam, amit ma már kissé hanyagolok, de akkor (és talán még most is) nagyon közel állt a szívemhez. Nem szólt semmi érdekesről, csak a mindennapjaimról, az érzéseimről, a saját kis világomról. Igaz, nem is olvasták túl sokan, de nem is vágytam rá.

Csak írtam és írtam, ami eszembe jutott. Megesik, hogy eléggé ingadozó a kedélyállapotom, illetve hajlamos vagyok egy-egy érzelmi válságban padlóra kerülni és olykor komolyan bedepizni és ez gyakran meglátszik a postjaimon is.

Régebben, az egyik nagyobb magam alá zuhanás alkalmával írtam pár bejegyzést, amiben az életről, a halálról és a kettő közötti választás lehetőségéről elmélkedtem és ezt még meg is tűzdeltem némi elemzéssel a különböző halálmódokról. Nem akartam meghalni. Talán akkor, abban a pillanatban vágytam rá, de azt is tudtam, hogy ez az érzés idővel majd elmúlik. El is múlt és a rossz időszakra csak néhány keserű post emlékeztetett, amiket elvből nem akartam törölni. Egyrészt, mert sosem törlök semmit, amit írtam, hiszen attól hogy nincs írásos emlék arról az érzésről, még átéltem, bennem volt, a múltam és ezzel együtt az életem része, amit nem lehet egy kattintással kitörölni. Másrészt pedig azért, mert amikor mostanában nagyon elkeseredek, akkor visszaolvasgatom azokat a részeket, amikor hasonlóan boldogtalan voltam, s mintegy megveregetem saját vállam: "Látod, abból is kimásztál, ebből is ki fogsz!"

De azon postok döbbentettek rá, hogy amit írok, amit mindenki számára nyilvánossá teszek, az másokra is hatással lehet. Ennek meg van az előnye, hiszen többen mondták már, hogy úgy érzik némely blogom segít nekik abban, hogy ők is nyitottabbak legyenek. De van hátránya is, mert például a már említett bejegyzések időről időre odavonzották a hasonlóan kilátástalannak tűnő helyzetben lévő (főleg fiatal) embereket. És aki egy kicsit is össze van zavarodva, aki egy pillanatig is vágyik a halálra, az könnyen bíztatásnak veheti, ha valaki szintén a halált tartja az egyetlen megoldásnak. Én már régen túlléptem azon a szakaszon, amikor megjelentek az első kommentek, hogy teljesen egyetértenek velem, és ők is tudják, hogy mit "kell" tenniük. Ledöbbentem. Akkor jöttem rá, hogy nem lehet leírni mindent, amit érzek, vagy ha mégis, akkor százszor át kell gondolni minden szavamat, nehogy félreérthető legyek. És hogy az ilyen elkeseredett lelkek ne érezzék azt, hogy tanácsot osztogatok nekik. Hiszen én is ugyanolyan elesett voltam, amikor azokat a sorokat írtam. Tanácsokat kellett kapnom...nem voltam tanácsadó helyzetben.

Nem tudtam mit kellene tennem, amikor megérkeztek az első kommentek. Válaszoljak rájuk én is kommentben? De mi van, ha többé nem vetődik oda, akinek szól? Mi van, ha nem látja? Egy újabb bejegyzésben válaszoltam nekik, de azt hiszem ugyanúgy elkerülte a többség figyelmét, mintha kommentben írtam volna.

Felelősnek éreztem magam. Felelősnek, mert ők úgy érezték, hogy tanácsod adtam nekik. Olyat, amilyet sosem adnék. Elkezdtem hát személyesen, e-mailben válaszolni az érintetteknek és minden esetben sikerült elmagyaráznom, megértetnem, hogy ne vegyék alapul azt, amit írtam, és hogy próbáljanak meg valami reményt találni. Találtak is, bár azt hiszem inkább csak figyelemre volt szükségük.

De én sokat tanultam ebből. Megtanultam, hogy minden szónak nagy súlya van. Hogy akaratlanul és észrevétlenül is hatok az emberekre és mindig jól meg kell gondolni, hogy amit írok, érzek, az hogyan hatna másokra. Mert igenis felelős vagyok azért, amit mondok, és felelős vagyok azokért, akik hallgatnak a véleményemre...még ismeretlenül is.

Az éjjel nem sokat aludtam. Mondhatni szinte semmit.

Kettő körül feküdtem le, de addigra annyira elhasználtam a napi energiatartalékaimat, hogy vízszintesbe helyeztem magam és már aludtam is (de minden további nélkül ment volna ez nekem függőlegesben is). Négyre állítottam ébresztőt, mert pár tételen még nem sikerült átrágni magam (na jó, szinte mind hátra volt még). Szóval volt két órám, hogy kialudjam magam.

Azt tudni kell rólam, hogy amikor időre kell kelnem, akkor tele vagyok stresszel, hogy biztosan el fogok aludni. És általában annyira mélyen munkálkodik bennem ez a feszültség, hogy pocsékul alszom és jóval korábban a tervezett előtt felébredek. Jelen esetben egy óra múlva történt az ébredés (ami pont a fele volt a tervezett alvásmennyiségnek). Utána sikeresen visszaaludtam, de a maradék egy óra sem volt elég ahhoz, hogy frissen és üdén vágjak neki a tanulásnak.

Csörgött a telefon...már négy óra volt. Nem akartam húzni az időt, hogy még 5 perc...még 10...(nem is vagyok olyan típus). Azon nyomban felpattantam és már fel is kapcsoltam a lámpát, hogy a rám telepedő sötétség ne szeghesse kedvem a tanulásban. Iszonyú rossz volt. Csak néztem magam elég és hevesen pislogtam, hosszabb-rövidebb időre behunytam a szemem, szinte vakított a lámpafény. Majd nagy nehezen összekaptam magam és nekiestem a tételeknek.

Nem igazán bírtam, kb 1-1,5 tételt bírtam végigolvasni, amikor éreztem, hogy elnyom az álom. Szóval kifejlesztettem azt a módszert, hogy minden tétel után 5 percet pilledek.

Na, ezek a pilledések voltak a legjobbak, ami ma megeshetett velem. Olyan félig ébrenlét, félig álom határa. Még álmodtam is. Mindig mást.

Egyszer azt, hogy az ágyban fekve a lelkem felemelkedik a testemből és belengi a szobát. Aztán kirepül a nyitott ablakon és benéz más házak ablakain. Nézi az alvó családokat, a gyerekek tiszta és boldog álmait, a szerelmesek vágyakozását kedvesük után, az egymás mellett alvó boldog párokat.

Máskor azt láttam, hogy milliónyi pillangó gyűlik körém. Gyors szárnycsapásokkal köröznek mellettem és hirtelen olyan nagy szelet kavarnak, hogy kisebb tornádó lesz belőle. Felemelkedek és megint csak kiszállok az ablakon. Repülés közben icipicire zsugorodom, majd egy virág közepébe pottyanok.

Harmadszor ennek az álomnak a folytatását láttam. A virágban ülve néztem a gyönyörű szirmokat és szippantottam az édes illatot, amikor két tündérlány repült mellém. Megszomjaztak a repülésben és egy kis reggeli, friss harmatra vágytak. Rámnéztek, összemosolyogtak és pár pillanat múlva már gyönyörű lepkeszárnyak voltak a hátamon. A tündérek elrepültek és pedig új szárnyaimat próbálgatva követtem őket.

A negyedik álom, amire emlékszem, nem tetszett. Egy ravatalozóban voltunk (nagypapám koporsójánál). De furcsa volt, mert senki nem sírt. Nem láttam a holttestet, csak éreztem, hogy ő az. Mintegy kívülről szemléltem a többieket, mert senki nem vett tudomást rólam. Még álmomban is éreztem, ahogy elszorul a szívem, de sírni már nem tudtam. Hamar felébredtem. Még le sem telt az öt perc, még nem is volt annyit csukva a szemem, hogy vágyjak öt perc hosszabbításra.

Sosem szoktam ennyit álmodni. Igaz, sosem próbálkozik ennyiszer az álomba merüléssel. Nem értem mit jelenthet az, hogy a repülés visszatérő motivum volt. Talán van valami jelentése. Talán csak arról van szó, hogy amikor már éreztem, hogy elnyomna az álom, akkor végtelenül könnyűnek és lebegőnek éreztem a testem.

A tételekkel nem állok túl jól. Pár még hátra van, de nem hiszem hogy jutna még rá időm. A metrón persze olvasgathatnám, ha kinyomtattam volna. De mindig gépről tanulok. Ha meg nyomtatok, akkor csak puska méretben és hülye fejemmel eldobálom őket a vizsga után. Pedig most milyen jól jönne, ha meghagytam volna múlt hétről. De talán lesz valaki, aki korábban érkezik és az ő anyagából átfutom a hiányzó tételeket.

Aztán ha hazaértem alszok egy jót:)

Imádom ezt a számot és a filmet is, aminek ez a filmzenéje. Nem is tudom miért tettem ezt most ide. Azt hiszem szerelmes akarok lenni:) Talán jobban vágyom rá, mint ahogy azt be merem vallani.

Tegnap este kicsit összevitatkoztam valakivel, akit pár napja ismerek csak. Nagyon sokat beszélgettem vele és egyáltalán nem úgy, mint egy idegennel. Sokkal inkább, mint egy régi baráttal. Ő is így érezte.

Szeretek vitatkozni az emberekkel. Nem veszekedni, hanem kicsit véleményt cserélni, melynek során mindenki hevesen védi az igazát, de nem görcsösen ragszkodik hozzá.

Tegnap nem erről volt szó. Görcsösen ragaszkodtam a saját igazamhoz és nem azért, mert makacs vagyok (bár tény, hogy az vagyok), hanem mert ezt a beszélgetést (vitát) nem az agyammal, hanem a lelkemmel folytattam le. Olyasmiről volt szó, amit érzek és nem arról, amit tudok.

Én kicsit "kihasználtnak" éreztem magam. Talán kicsit azt éreztem, hogy mindent, amit nekem mond, valójában másnak szánja. A bókjai, a kedves szavai, a lelkesedése irántam...úgy éreztem, hogy nem nekem szólnak, csak akinek szánja őket, annek éppen nem mondhatja. És ekkor jött elő bennem a dac. "Hiszen én is megérdemlem ezeket a szavakat, és másoktól őszintén meg is kapom. Nincs szükségem más nő bókjaira. Érek annyit, hogy a saját bókjaimat kapjam." Ezt el is mondtam neki, illetve, hogy hagyjuk inkább ezt a témát, mert nem tudunk közös nevezőre jutni. Én nem hittem el, amit mond, ő nem értette, hogy nekem ez miért fáj. Mondtuk mindketten a magunk igazát, anélkül, hogy a másikét megértettük volna.

Annyira kilátástalan volt az egész, látszott, hogy annak a vitának nem lesz vége egyhamar, vagy talán vége sem lesz. Aztán elköszönt. Késő éjszaka volt már és mindketten lefáradtunk a másik értetlenkedőnek tartott viselkedésétől. Én nem szeretek így elköszönni az emberektől. Nem szeretek úgy elbúcsúzni, hogy elvarratlan szálak vannak, vagy egyikünkben (mindkettőnkben) esetleg negatív gondolatok vannak.

De azt is tudom, hogy milyen az, amikor valakivel nem értjük meg egymást. Mintha két külön, a másik számára ismeretlen nyelven beszélnénk. Halljuk egymást, de nem értjük a szavai jelentését. És ettől talán csak az a rosszabb, ha a saját gondolkodása szerint értelmezi, amit én talán máshogy gondoltam.

Én is hülye voltam, mert nem hittem neki. De az eddigi negatív tapasztalataim miatt nem mindig tudok hinni a pasiknak. És mert néha azt hiszem, hogy én jobban tudom, vagy jobban érzem a dolgokat, mint mások. Pedig már megtanulhattam volna, hogy nem mindenki érez úgy, mint én. Hogy ami nekem ezt jelenti, az a másiknak teljesen mást. Épp ezért nem indulhatok ki magamból (még ha ezt sokszor nehéz is elkerülni).

Nem mondom, hogy nem volt igazam. Igazam volt, de a saját értékrendem szerint. És neki is igaza volt. Sajnálom, hogy ezt nem tudtuk megbeszélni, hogy nem tudtuk megérteni a másik igazát. De talán nem is kell. Talán vannak témák, amiket egyébként is szerencsésebb kerülni a jelen helyzetben. Talán nem is olyan mélyek azok a tüskék, amiket tegnap bennem hagyott és talán az elvesztett önbizalmam is visszajön majd.

Én kicsit "pótléknak" éreztem magam, ami nagyon fájt. Nem ő az első pasi, akinek úgy van köze hozzám, hogy nem én vagyok az életében a legfontosabb nő, de a többiek el tudták hitetni, hogy amikor velem beszélnek, akkor valóban engem akarnak, rám vágynak és arra a kis időre én vagyok a legfontosabb. Vele nem ezt éreztem, csupán azt, hogy mivel az áhított nő bizonytalan, beéri velem is. De nem! Én ezt nem akarom. Én is érek annyit, mint az áhított nő. Valakinek biztosan. És sértette az önérzetem, hogy valaki ennyire tart engem. Talán túl büszke vagyok? Igen, azt hiszem. És emellett bizalmatlan, makacs, önfejű. Nem a legjobb tulajdonságok, de azt hiszem, hogy még nagyon az érzelmeim irányítanak olykor. Mintha megnyomnának rajtam egy olyan gombot, ami beindítja bennem a keserű, lemondó és kicsit támadó énemet. És megnyomta. Azzal, hogy azt éreztette, mindegy neki, hogy én vagy más. Hiába mondta, hogy nem így van, de én így éreztem. Nem mondom, hogy hazudott, talán ő sem tudja, de a szavai nekem ezt sugallták. "Most éppen jó lennél, de csak mert nincs Ő."-mintha ezt hallottam volna visszacsengeni a szavaiból. Kombinálok? Meglehet, de rossz az az érzés, ami bennem van ettől. És ezzel az érzéssel már nem tudok úgy állni hozzá, mint mielőtt érezni kezdtem ezt. Mert minden mondat lejjebb és lejebb vitte az önbizalmamat. Nem ő tehet róla, de köze van hozzá.

Minden esetre sajnálom, hogy nem tudtuk megfelelően befejezni tegnap azt a vitát. Mert így még ott lóg a levegőben és újra elő fog jönni, amikor ismét beszélünk. Bánom, hogy olyan makacs voltam, noha az érzéseimet nem tudom irányítani.

De ha véletlenül olvasnád ezt, akkor tudd, hogy őszintén és szívből sajnálom. Nekem nagyon rossz volt, és azt érzem, hogy neked is.

Mármint ebből a borús, esős időből.

Nagy nehezen felébredtem már egy ideje, de még nem tudtam rávenni magam a szokásos reggeli teendőkre. Annyira másztam ki az ágyból, hogy kimenjek tejet inni és jó reggelt kívánjak a családnak. Aztán még visszabújtam az ágyba. Kicsit még lustálkodok, mielőtt elkezdeném a napot. Egész nap tanulni kéne, mert csak tologatom a vizsgáimat és így sosem lesz vége.

Ma netmentes napot tartok, mert a net csak eltereli a figyelmem a tanulásról. Msn-re sem lépek fel. Muszáj tanulni. Egy hét múlva már a hátam mögött lesz az az egész, csak nem mindegy hogy milyen eredménnyel.

Csak az az időjárás ne venné el a kedvem mindentől. Kinézek és minden olyan borús és szürke. Minden vizes, a felhőkre nézve nyugtázhatom magamban, hogy még mindig esőre áll és még hideg is van.

Ilyenkor kicsit leereszt a hangulatom és a lelkesedésem is kb a nullával egyenlő.

Lehet, hogy iszok egy bögre forró teát...talán attól megjön az életkedvem.

Rajtad gondolkozom. Nem értelek.

Amióta ismerlek, soha nem volt olyan perc, amikor biztosra vettem volna, hogy értem mit miért teszel. Talán az elején még azt hittem értelek, de akkor is ugyanolyan tanácstalanul szemléltem a cselekedeteid, mint ma.

Sosem kellett neked az, amit adni akartam. Persze, ez így pontosan nem igaz, mert tudtad, hogy én neked mindent megadnék és kiválogattad a mindenből, hogy mi az, ami a boldogulásodhoz kell.

Érzelmi rabszolgád voltam, és bár félek ezt kimondani, de azt hiszem az is maradok. Nem tudom miért. Nem tudom mivel voltál rám ekkora hatással. A barátaim szerint hülye vagyok, amiért ennyire szeretlek, hiszen Te nem tettél semmit azért, hogy ezt kiváltsd belőlem. Hülye vagyok, amiért mindig az érdekeid nézem, mert Te sosem nézted az enyémeket. És hülye vagyok, amiért még mindig reményeim vannak Veled kapcsolatban. De a remény már csak ilyen, akkor is jó kapaszkodni bele, amikor teljesen irreális.

Neked én sosem voltam elég jó. Hogy miért nem, azt nem tudom, mert sosem mondtad. Mindig olyan nőket választottál helyettem, akik még töredékét sem érezték annak a szeretetnek, amit én érzek irántad.

Az egyik, a nagy szerelem, a "holtomiglan holtodiglan örökké együtt" nem volt melletted, amikor szükséged volt rá. Amikor nagyobb szükséged volt az érzelmi támaszra, mint valaha. Én ott voltam, és bár nem tehettem meg érted mindent, amit szerettem volna, de mindent megtettem, amit a lehetőségeim engedtek. Hogy érezted-e, hogy több van emögött, mint barátság? Biztosan. Okos vagy és azt hiszem jól ismersz már engem, átlátsz rajtam. De téged ez nem érdekelt sosem. Én úgy érzem, hogy Neked csak az a fontos, hogy amire szükséged van, megkapd. Az nem számít, hogy másnak mi kell, csak hogy Te megkapj mindent. Pont mint egy gyerek.

Most van másik. Tudod mi a véleményem arról a nőről, és erről a kapcsolatról. És megértettem, hogy Neked erre van szükséged. Arra, hogy valaki az akaratát háttérbe szorítva, robot módra (ahogy Te fogalmaztad) lesse a kívánságaidat. Én ezt nem tettem meg. Ilyen formában nem. Szeretlek, boldoggá akarlak tenni, de vannak határok.

Sosem vártam többet Tőled, mint amennyit én tudtam Neked adni. Ha őszinte vagyok, talán kevesebbet is vártam. Sosem használtalak ki semmilyen módon. Sosem szerettem mást úgy igazán. Nem voltam a lábtörlőd, de azért hegyeket mozgattam volna meg érted.

Nem értek most semmit. Nem értem hogy neked ez miért nem elég, hiszen egyre inkább úgy érzem, hogy ezt Te még nem igazán kaptad senkitől. És talán soha, senki nem is fog úgy szeretni, mint én. Nem értem, miért nem kell ez neked? Miért nem akarod, hogy valaki szeressen? Hogy valaki a sajátjánál is jobban akarja a boldogságod?

És nem értem magamat sem. Nem értem, hogy miért bánkódok miatt. Miért vágyok Rád? Miért szomorkodok valahányszor eltűnsz az életemből? S legfőképp: miért engedem, hogy újra és újra visszagyere?

Azt hiszem kezdem érteni a múltkori álmom.

A harc a szupernővel valójában harc azokkal a nőkkel, akik mindig jobbak voltak nálam. Nem szebbek, nem okosabbak, nem is kedvesebbek, csak jobbak, szerencsésebbek. Azok a nők, akik mindig azt kapták, amit én mindig szerettem volna.

A szupertitkos szuperharcos pedig saját magam és a kezelhetetlen érzéseim. Amik elpusztítanak és fájdalmat generálnak bennem. Olyan erős harcos, akivel nem tudok küzdeni.

És ott volt ugye az ex, akit olyan elhanyagolható epizódnak tartottam az álmomban, holott minden körülötte forog. Mert még mindig tud fájni minden, ami vele kapcsolatos.

Ha az életem egy dal lenne, Ő lenne benne a refrén. És minden ismétlésnél úgyanúgy fájna, ha nem jobban.

Most nem csinált semmit, nem bántott. Nem is akart, mégis szomorú vagyok.

Miért? Nem tudom, nem értem. Azt hiszem mindig Ő marad az alfa és az omega. Azt hiszem a szívem mélyén mindig marad bennem valami remény, hogy egyszer majd...talán valamikor....talán évek múlva...ha türelmes vagyok...és jó....és kedves....Nem tudom. És persze a remény meg is fog maradni, amíg élek, de ilyenkor mintha kicsit megpróbálna kiszakadni a szívemből.

Túlélem. Nem ez az első ilyen eset. Őt ismerve nem is az utolsó. Már sokszor túléltem és ezután is úgy lesz minden, mint eddig. Örülök és sírok vele...mikor mire van szüksége.

Elég korán keltem ma. A szokásoshoz képest is.

Mindig keveset alszom, általában 5-6 óra untig elég, és reggel nem kelek nyűgösen, nem ülök perceket az ágy szélén nyomottan, nem iszom vödörszámra a kávét. Kicsit neházkesen kinyitom a szemem és két perc múlva már a fürdőszobában vagyok.

Ritka, ha reggel nyolcig alszom, általában 6-7 között szoktam ébredni, de sosem fekszem le éjfél előtt. Azt hiszem szerencsésnek érzem magam emiatt, mert a barátnőim nagy része mindig megszenvedte a reggeleket.

Nekem talán azért elég a kevés alvás is, mert azt a keveset nagyon mély álomban töltöm. Többnyire pillanatok alatt elalszom és onnantól tőlem bármi történhet reggelig. Nem kelek fel semmi zajra. Nem szoktam rosszat álmodni, többnyire nem is emlékszem az álmaimra. Ez azt hiszem pont amiatt van, hogy nem riadok fel éjjel abban az alvás abban a fázisában, amikor álmodok.

Régen mindig akartam emlékezni az álmaimra (mert ugye mindig mindenki álmodik), de túl mély alvó vagyok hozzá. A rossz álmokra emlékszem, és néha még párra. Talán csak arra emlékszem, ami fontos?

Nem tudom. Tegnap fura álmom volt. Nem is tudom megfejteni, nem is tudom érdemes-e. Olyan volt, mint valami akció film.

Voltak benne szörnyek, volt benne egy kicsit őrült (de rohadtul jóképű tudós), aki valami exem volt, valami génkezelt csaj is volt benne, aki nagyon szép volt, de szinte legyőzhetetlen a harcművészetekben, és volt egy titkos fegyver. Valami olyasmi volt, mint a Terminátor és egy diclonius (Elfen Lied) keveréke. És nekem is volt valami szupererőm, mert én akartam legyőzni ezt a kifejlesztett valamit.

És volt benne némi szex is, az egyik legkedvesebb exemmel. Nem sok köze volt a cselekményhez, nem is tudom, hogy jött bele. Minden esetre felébredtem és nem mentettem meg a világot...

A nyitott ablaknél ülök és érzem, hogy más a levegő illatta mint nem sokkal ezelőtt. Olyan nehéz és sűrű a levegő. Fülledt meleg van, másként fúj a szél is. Igen, eső lesz.

Imádom ezt az illatot. Szeretem beszippantani. Valahogy mindig szerettem az esőt. Vidéken persze más volt. Ha itt kinézek az ablakon, azt látom, hogy az élet ugyanúgy megy tovább: az úton autók tucatjai, a villamos is jár rendületlen, még a gyalogosok is csak-csak kimerészkednek az utcára. Ahol régen laktam, ott mintha megállt volna az élet egy kis időre. Kis városban nőttem fel, annak is az egyik városszéli részén, nem volt nagy nyüzsgés és ilyenkor megállt a mozgás.

Eső után is más volt minden. A víz sebes patakként zúdult le az út szélén, sarat és köveket hozott magával. Másnapra az árkok tele voltak hordalékkal és a sár érdekes mintákat öltve ülepedett le. Mivel mindig is művészi beállítottságú voltam, képes voltam meglátni a szépet az iszapos, törmelékes mocsokban is. Furcsa, tudom.

Az illatok is mások voltak. A fülledtség megszűnt és valami hihetetlenül tiszta és friss levegőt lélegezhettünk be. Amióta itt élek egyszer ért az utcán egy nagyobb vihar. Kb 5 percet mentem gyalog, de szabályszerűen fulladtam. Az eső felverte a port, a szél felkavarta a kipufogógázokat. A levegő nem hogy könnyebb lett, hanem nagyobb súllyal nehezedett rám, mint előtte. Olyan nehéznek tűnt, hogy szinte nem tudtam belélegezni.

Lehet, hogy csak először tűnt olyan rossznak és a további "szenvedéseimet" már agyban tettem hozzá. Nem kizárt. De rettenetesen éreztem magam.

Egy dolog van, ami nem hiányzik az otthoni eső illatából: a béka-, giliszta- és csigabűz.

Hol volt, hol nem volt... Úgy kezdődött, mint minden tündérmese.
Volt egy hercegnő, aki szomorú szemekkel ült az ablakában és várta a hercegét. Napra éj jött, éjre nap, és ő csak várt és várt. Egy nap aztán megjelent a herceg, a hercegnő pedig bizonytalan léptekkel, de elhagyta a tornyát, ami addig biztonságot nyújtott neki.
A herceg azonban nem ismerte a mesét, és nem fűtötték heves érzelmek a szívét. A hercegnő szívből szerette megmentőjét, de viszonzásra nem lelt.
És a herceg egy nap elment, olyan hirtelen, mint ahogy felbukkant.
A hercegnő nem ment vissza a toronyba, hanem a mese és valóság közti különbség okozta érthetetlenségben állt keserű szívvel. Nézte a távolodó herceget és legszívesebben futott volna utána. De nem lehetett. A herceg nem hívta magával.
De a hercegnő szívét fűtötték az érzések. A herceg mellett akart maradni. Mindegy hogy, mindegy milyen szerepben, de mellette lenni. Apródruhába öltözött és követte őt. Vigyázott rá, szerette szíve minden szeretetével és örült a boldogságának.
De a herceg bármily boldog is volt, nem tudott felhőtlenül örülni, mert a hercegnőnek okozott fájdalmak visszaszálltak lelkére és gonosz démonként kísértették. A hercegnő hiába mentette fel minden vétke alól. Hiába magyarázta neki, hogy szemernyi haragot sem táplál. Hogy csak a szépre és a boldogságra emlékszik, amiért hálával fog tartozni neki, amíg csak él. A herceg már nem reális bűntudatával küzdött, képzelt szörnyek emésztették szívét.
A hercegnő pedig állt tanácstalanul. Nem tudta mivel segíthetne szerelmén. Úgy érezte, hogy amikor a herceg ránéz, saját bűneit látja benne. Szomorú volt a herceg, és szomorú volt a hercegnő.
A lány elmehetett volna, hogy messze tőle a herceg elfelejtse oktalan bűnbánatát. De nem. Nem ment.
A hercegre nézett, és így szólt:
-Nem haragszom rád semmiért. Nem tettél semmi rosszat. Boldoggá tettél, ha csak rövid ideig is. A múló boldogság is jobb, mint soha nem boldognak lenni a múlandóság fenyegetése miatt. Ha nem ismertelek volna meg, ha nem ismertem volna meg ezt az érzést, sokkal kevesebb lennék, mint akivé tettél. Szeretem, aki vagy, és szeretem, aki melletted vagyok. Hogy is haragudhatnék rád? Hogy táplálnék rossz érzéseket valaki iránt, akit ennyire szeretek? Ne haragudj hát te sem magadra. Szeresd magad, ahogy én szeretlek és akkor én is boldog leszek. Ne bántsd magad, mert azzal engem is bántasz. Hiszen ami fáj neked, az nekem is fáj. Ha magadat bántod, azt bántod, ami nekem a legtöbbet jelent a világon. Nem kérem, hogy szeress, de ne lökj el magadtól. Hagy legyek melletted. Hagy töröljem le a könnyeid, ha sírsz. És hagy legyek boldog, ha nevetsz.
Mert az életben minden változik. Még én is lehetek boldog, és akkor szeretném veled megosztani azt. És neked is lehet könnyes a szemed, és majd én megvigasztallak. Minden változik, de az hogy szeretlek, az örök.
És, hogy a herceget vigasztalták-e ezek a szavak? Nem tudom. Talán majd erre is választ kapok. Mert minden nő hercegnő, és mindenkinek meg van a hercege. Az enyém most messze jár. Messze van tőlem. Nem fizikailag, hanem lelkileg. De majd ha elmondom neki, amit a tündérmese hercegnője mondott a hercegének, akkor tudni fogom, hogy egy hercegnő megvívhatja-e a csatát, amit a herceg saját lelkével folytat? Vagy segíthet-e eltüntetni a hamis démonokat?

Minden ember jön valahonnan és tart valahová. Az élet egy utazás, melynek kezdete a születés, vége a halál. Utunk során sok ember lesz az útitársunk. Olykor csak rövid ideig kísérnek minket, van, hogy végig.

Én most nem megyek sehová, egy helyben toporgok. Egy elveszett kísérőre várok. De nem jön. Nem akar, az Ő útja másfelé tart. Mindenki a saját útját járja, én az enyémet, Ő az övét.

De vajon mi csináljuk az útvonalat? Talán más szabja ki nekünk? Lehet, hogy ha valamit máshogy csináltam volna azalatt a kis utazás során, amíg mellém került, akkor meg tudtam volna mutatni neki, hogy az az utat, amin én járok, neki is tetszene. Vagy rávehettem volna, hogy vigyen el az Ő útjára.

Hányszor gondolkodtam már azon, hogy mi lenne, ha nem csak előre, de visszafelé is lehetne haladni. De kár ezen gondolkodni, én megpróbáltam és nem lehetséges.

Most egy helyben állok...Néha a múltba révedek, néha elindulok oda, ahonnan jöttem. De az emlékek innen nézve már nem olyanok, mint akkor, amikor még nem a múlt foszlányai voltak, hanem a jelen alkotói. Ha most visszamennék, már elvesznék ezek között az emlékek közt. S addig-addig keringenék közöttük megszédülten, hogy végül elfelejteném, merre is tartott az utam. Vagy az édes emlékezés ott tartana és nem engedne tovább lépni.

Most alszom. Utam most pihenőhöz ért. Álmaimban még visszaidézem mindazt a szépséget, ami mellett elhaladtam és reménykedem, hogy az előttem álló tájak is tartogatnak még boldog perceket.

Még tegnap nagyon szerelmes voltam, de mára elmúlt ez is. Nem, nem arról van szó, hogy csak fellángolás volt, és azért múlt el hamar.

Történt valami. Valami sorsfordító. Beszélnünk kellett volna valamiről. Valami nagyon fontosról. El is kezdtük, de elég késő volt, így abban maradtunk, hogy másnap onnan folytatjuk. Ez tegnapelőtt volt. Tegnap ugyan leveleztünk egy keveset, de ez szóba sem jött. Minden érdektelen dologról beszéltünk, a suliról, a munkahelyéről, ilyen hülyeségekről. De egy fél mondattal sem utalt az előző esti témára. Pedig én vártam volna némi érdeklődést. Hogy megkérdezze, hogy vagyok? Hogy van-e valami fejlemény? De nem. Ez Őt nem érdekli.

Sosem kértem, hogy vállaljon felelősséget értem, vagy a tetteiért. Én nem vártam el ezt tőle. Egyet vártam: hogy kicsit érdekelje a dolog. Nem azt, hogy lelkesedjen, mert nyilvánvaló, hogy ő sem akarta ezt, ahogy én sem. Azt akartam, hogy valamit mondjon.

De inkább kerül. Ma még rám sem köszönt, pedig látta, hogy fent vagyok a neten. Azt is látta, hogy megnéztem az adatlapját. Ő is megnézte az enyémet. De semmi.

Nagyot csalódtam benne. Azt hittem, hogy valamit reagál majd. Ha dühös lett volna, vagy kétségbeesett, még annak is örültem volna. Bármilyen reakciót szívesen vettem volna, de a közöny...a közöny a legrosszabb, amit érezhet ezzel kapcsolatban.

Már nem szeretem. Na jó, talán egy kicsit. De dühös vagyok rá, és ezt soha nem fogom elfelejteni neki. Akkor sem, ha csak vaklárma az egész. Sosem felejtem el, hogy amikor vigaszra és együttérzésre lett volna szükségem, akkor elfordult tőlem.

A szerelem tiszta és őszinte érzés. Talán az egyik legtisztább.

Én nagyon határozott, néha kicsit tündérvilágos elképzeléssel rendelkezem a szerelemről. Úgy érzem, minden körülmények közt megtisztít ez az érzés. Csináltam sok hülyeséget. Sok olyan dolgot, amire mindent lehet mondani, de azt nem, hogy tiszta. De most, hogy szerelmes lettem, úgy érzem, hogy bárki is voltam azelőtt, most új lehetőséget kaptam. Egy esélyt a megtisztulásra. Most a lelkemben csak szép és nemes érzések vannak, semmi rossz, semmi gonoszság, semmi erkölcstelenség. Csak Ő, és ez az érzés. A vágy, hogy boldognak lássam. A vágy, hogy mindent megtegyek érte, ami tőlem telik. Megfeledkezni önmagamról, és csak Rá gondolni, az Ő érdekeit nézni.

Megtisztultam, mert ezek a belső lángok, amit úgy neveznek: Szerelem, az egész lelkemet megtisztították. Most jó vagyok. Olyan jó, amilyen mindig is akartam lenni.

De ugyanakkor fáj is, és szenvedek. Fáj, mert bármit megtennék érte, de Ő nem kér belőle. Küzdenék a boldogságáért, de küzdelmeim gyümölcsét más aratná le. Ez a tűz fájdalommal tisztít, és addig ég, amíg el nem múlik ez a vágy, vagy amíg be nem teljesül.

Beteljesülni nem tud. Nem fog. De a remény nagyon makacs dolog. Hiába akarom elhessegetni, mindig visszarepül és súgja a fülembe a hazugságait. Egy módon lehet elűzni: magamnak kell tennem érte, hogy esélytelen legyen ez a szerelem. De hogy lehet ezt megoldani? El kell érnem, hogy ne legyek rá méltó. Hogy ne legyek már elég tiszta ahhoz, hogy ilyen szép érzések éljenek bennem. Tennem kell valamit. Talán máshoz menekülni? Elárulni saját érzéseimet? Becsapni magam? Elhinni, hogy nem vagyok méltó hozzá? Elhinni és bizonyítani...Talán ez a jó megoldás, és nem lehet fájdalmasabb, mint a csalárd remény.

Mostanában mindig álmos vagyok. A nap bármely időszakában képes lennék aludni, és szívem szerint fel sem kelnék soha.

Nem, nem a fáradtság miatt, nem azért akarok aludni. Az álmok miatt. Igen, a csodás álmok, amik rólam szólnak. Ahol a nap csodásan ragyog, és én vidáman táncolok a fényben. Ahol a fű selymesen simogatja a meztelen talpam, én pedig csak pörgök körbe és körbe. Majd, ha megszédülök, akkor az Ő karjaiba esek. Ő elkap és szeretettelien mosolyog. Mint a szülő, ha a gyermeke valami édes kis rosszaságot csinál. Leülünk a puha fűbe, az ölébe hajtom a fejem és hallgatjuk, ahogy a madarak a legszebb dalukkal szórakoztatnak minket. Egymásra nézünk, összemosolygunk és az ő szeme ugyanolyan boldogságtól csillog, mint az enyém. A hajam simogatja, miközben mesél nekem. Csodaszép történetei vannak, és én iszom minden szavát. Majd hozzám hajol és megcsókol. Hosszan, és gyengéden.

Hirtelen felugrok, ő is feláll. Megöleljük egymást, majd szaladni kezdek. 

Egy kis tóhoz futok, ő pedig utánam. A tóba ugrunk, a vize meleg és simogató. De mindennél simogatóbb a csókja, ahogy a nedves bőrömhöz ér. Majd hirtelen merülni kezdek...egyre lejjebb süllyedek, de ő nem tud segíteni rajtam. Felébredek.

De mindig visszavágyom hozzá. Mindig arra a mezőre akarok menni. Mert ott Ő engem szeret. Ott rám vár. Ott boldog, ha megcsókolhat, ha nekem mesélhet. És ott boldog, hogy ilyen nagyon szeretem.

Csak ne lenne az ébredés mindig olyan fullasztó...

Ha becsukom a szemem, magamat látom. Vele szemben ülök és beszélgetünk.
Semleges témákról csak. Olyanokról, amik nem hatolnak mélyre, amik még nem érnek hozzá a sebekhez a szívemen. Mondd valami vicceset, de én képtelen vagyok gondolkodni, nem bírom felfogni a poént. Elmosolyodik, ebből tudom, hogy most kell nevetni. És nevetek. Szinte már ijesztően. A felszínen a legelbűvölőbb mosolyom látszik, a hangom csilingel és bárki azt hihetné, hogy felhőtlenül boldog vagyok. De nem. A szemem homályos, tekintetem szomorú. S a nevetésem, ami olyan önfeledtnek tűnik, már nem is hallatszik olyan szépnek, amikor a szemembe néznek közben. Mert attól a nevetéstől elhervadnak a virágok, elhallgatnak a madarak és a levegő valami keserű illattal telik meg. A fájdalom illata. Emberi érzékszervekkel nem lehet észrevenni az apró rezdüléseket, amiket a szívem bocsát ki magából. Az emberi fül nem hallja azokat a panaszokat, amik egy nevetésben hallhatóak. Emberi szem nem látja azokat a könnyeket, melyek a szívben hullanak.
Nevetek és Ő hiszi, hogy boldog vagyok. Nevetek, és hiszi, hogy minden rendben van. Nevetek, és csak a számat figyeli...sosem a szememet.
-Mekkora képmutató vagy!-szólal meg bennem a lelkiismeret. - Eljátszod, hogy minden rendben, mikor nyilvánvaló, hogy nincs?
-Muszáj, szólok rá. Miatta. Ha sírni látna, Ő is szomorú lenne. De én nem akarom, hogy szomorú legyen.

-De az őszinteségedet szerette benned. Mit szólna, ha tudná, hogy színészkedsz?

-Nem, Ő a mosolyomat szerette.

-Igen, az őszinte, tiszta mosolyodat. Nem ezt a fancsali, torz vigyort az arcodon.

-Ha az igazi mosolyomat szerette, akkor nem kellett volna elvennie tőlem. Most csak ezt tudom neki adni. Vagy ezt, vagy a könnyeimet.

-Akkor hazudj csak. Hagy higgye, hogy minden rendben és hagy legyen boldog, miközben téged boldogtalanná tett.

-Ó, bár úgy lenne. Bár boldog lenne. Semmit sem szeretnék jobban. Még a saját boldogságomra sem vágyom annyira, mint az Övére.

S ekkor a lelkiismeret elhallgatott. Én meg csak ültem Vele szemben, és néztem, és néztem. És mosolyogtam...kívül. Belül azonban csak zokogtam, és nyeltem a könnyeim.

Biztos mindenki látott már rajzfilmeket, amiben az egyik szereplő dilemmázik valamin és a feje mellett megjelenik az angyal és az ördög énje. Nagy lelkesedésemben, hogy találtam egy klassz képszerkesztő programot, én is szerkesztettem valami hasonlót. Az angyali nem igazán angyal, talán még valamelyik "szőkekori" képemet kellett volna használni, és tiara helyett glóriát használni. Az ördög sem lett túl ördögös. Képtelen vagyok gonoszan nézni, meg igazából nem is nagyon tettem oda magam, csak nem olyan jókislányosra vettem a figurát. Tényleg semmi ördögös. Feltettem a képet egy társkeresőre is, erre most mindenki odavan érte. Pedig semmi extra, de tényleg.

Azonban a szerkesztett kép nagyon klassz lett. Hirtelen felindulásból majdnem fel is tettem ide, de aztán rájöttem, hogy ez az anonim blogom, és a képeket nem ide teszem föl. De ezzel elszórakoztam egy darabig. És végül rájöttem, hogy én egyértelműen angyal vagyok:D

Mint kiderült, félreértettük egymást. Ő azt hitte, hogy csak kalandot keresek, én azt hittem, hogy ő komoly kapcsolatot. Így is álltunk egymáshoz: Ő érzelmileg elzárkózott tőlem, én nyitni kezdtem felé. Nagy hülyeség volt.

Ő keresgélt máshol, én nem. Persze, tudom, hogy ez így normális, hogy mindenki több vasat tart a tűzben, de nekem ez így nem megy. Hogy várjam, hogy kialakul valami érzelem valakivel, ha úgy tekintek rá, mint egyre a sok közül? Minden új jelentkezőt elhajtottam, a régebbieket barátságra korlátoztam.

Volt, akit sikeresen el is martam magam mellől, amikor nem akarta megérteni, hogy nekem ez a pasi fontos, és amikor mondtam neki, hogy ebből még valami csodálatos dolog is lehet, és ezt nem akarom kockáztatni. Azóta nem áll szóba velem. Még most sem. Pedig most örülhetne, mert most lehet rajtam kárörvendeni.

A barátaim is kétféleképpen állnak a dologhoz. Amikor arról áradoztam nekik, hogy ez a srác mennyivel másabb, mint a többi, akkor volt, aki szívből örült, hogy végre esélyem van igazi boldogságot találni. Volt, aki színlelt mosollyal nézett rám, miközben irigykedve szívta a fogát, hogy nekem miért sikerül, ami neki nem. Én meg még lubickoltam is a kéjes örömben, hogy végre rám irigyek. Most persze két választásom van. Vagy elmondom, hogy mennyire benéztem ezt, és akkor visszakapom tőlük azt a gonosz mosolyt, amivel én ajándékoztam meg őket, amikor nekem alakultak jól a dolgaim. Vagy hazudhatok. Nem tudom, mit, de valami nagyot. Azt csak nem mondhatom meg, hogy túl vagyok még egy pasin, aki csak „azt” látta bennem. Nem mondhatom meg, mert ez nem a pasi szégyene. Ez csakis az enyém. Talán azt kellene hazudnom, hogy a munkája másik városba szólítja, és ezért megszakad az ismerkedési folyamat. Egy barátnőm sokkal morbidabb hazugságokat talált ki, de azok nem voltak túl hihetőek. És nekem hihető hazugság kell. Muszáj, muszáj valamit szépítenem a dolgon, mert elég rossz már így is nekem, nem kellenek más gúnyolódásai.

Egészen máig magamat ostoroztam amiatt is, hogy ez lett a dologból. Pontosabban, hogy nem lett semmi. Mert ugye már az elején le kellett volna tisztázni, hogy ki mit keres. De már tudom, hogy nem ezen múlt. Hiszen én nem mertem komolyan hinni, hogy majd lesz belőle valami hosszabb, de reméltem, és úgy álltam hozzá, hogy akkor csak ő, és senki más. Tisztán és becsületesen, ahogy egy kapcsolathoz kell. Mert akartam Őt. És ha is akart volna engem, akkor mindegy neki, hogy csak ismerkedek, vagy társat keresek. Akkor mindenképp úgy nézett volna rám, hogy esélyt ad. Ha kellettem volna neki, akkor bízik abban, hogy megszeretteti magát velem. De nem kellettem. Nem rólam volt szó, nem arról, hogy én mit keresek, hanem Róla. Arról, hogy Ő nem engem keresett. De addig is kellemes kis állomás voltam.

Lett neki más. Biztosan szebb, okosabb, kedvesebb. Mindig az ilyen lányok győznek. A hozzám hasonló nem túl szép lányok meg...örülhetnek, ha egy éjszakára számolnak velük. De ennek itt és most vége!!!

Első randik…hogy utálom őket.

Mikor olyan ideges vagyok.

Beszélgetek, és megállás nélkül.

Vagy zavarba jőve hallgatok.

Izgatottan egymást méricskéljük.

„Nem olyan rossz?” „Pont nekem való?”.

Sose tudni mit gondol a másik,

Mert ezeket nem mondja ki szó.

És a görcs…hogy találkozunk újra?

Őszinte vagy csak tapintatos?

Fergeteges lesz az első randi,

Vagy unalmas, sótlan és lapos?

Első randik…hogy utálom őket.

S ha megcsap a szerelem szele.

Egy dolog van, mit jobban utálok:

Utoljára randizni Vele.